Szárnyak a porban

Sue kilépett az erkélyre azon az őszi reggelen, és nézte a felhők alól elő bújó napsugarakat, a kastély felső zöld szobájából hintaszék recsegése hallatszott. Sue behunyta a szemét, és a falevelek sercegése a tenger morajlására emlékeztette, apja arcát látta maga előtt, ahogy fut felé egy színes labdával, ő pedig vidáman trappol és egybeolvadnak miközben az egész táj nevet, még a sirályok is szemetet zabálnak, de közben nevetnek. Az volt az utolsó nyár, amikor még együtt voltak ő meg az apu, a kelet indiai társaság vörös hajója el vitte őt át a zord tengeren egy idegen világba, ahol csak homok van és szárazság és furcsa lények, azóta sem látta. Jött pár levél, néhány érdekes faragott medál és egy-két szó arról hogy, milyen is odakinn, és hogy mennyire rossz Sue nélkül és hamarosan találkozunk, de múltak az évek a levelek elmaradtak.

Rossz hírek jöttek, és Sue anyja egyre fáradtabban kezelte a birtokot, valami mély szomorúság tükröződött a tekintetében, csak az egzotikus madaraival törődött, amiket apu küldött, akik olyan megviseltnek tűntek megérkezésükkor a hosszú hajóúttól.

De már itt is van:

Nem tudom, mi ez a madárkodás mostanában...

És a nagyérdemű kérésére egy friss rajzocska! Csak óvatosan,  még meleg.

Update: Hát basszus, elfelejtettem pénteken publikusra állítani.

Mostanában szarakodik a Firefoxom a G-maillel, meg ezzel a blogizével is. Nektek?

Macskasétáltatás közben áldozatul esett egy gyermek-madár a nyáron, neki állított emléket ez a képződmény, meg kicsit az én lelkemnek a nyugtatásául is szolgált.