Ma reggel újra a "szülőfalumba" jöttünk, mert holnap kiállítás megnyitóra megyek. Gondoltam, kiviszem végre a drága kutyánkat sétálni, már igen régen volt kint, mert nem volt rá időm, amikor itthon voltam. A kutyu Samu, és nagymamámnál lakik:

   Egerből hoztam anno a menhelyről, és nagyon szeretem, nagyon jó kis kutya. Na szóval, a történet a következő:

   Elindultam drágámmal a tópartra, útközben konstatáltam, hogy otthon hagytam a telefonomat, amit mindig viszek, hogy nézzem az időt, hogy meglegyen kb. fél óra (két kör) a tó körül. Mondom mindegy, két kör az két kör. Kiértünk, elengedtem, mentünk a szokásos útvonalon. Még csak épp hogy a templom mögé értünk, amikor a semmiből rohanva megjelent két pittbul: egy kisebb, zsemleszínű kan sebhelyes fejjel és egy nagyobbb fekete-fehér kan. Először továbbrohantak, azt hittem, megúsztuk. Nézem, gazda sehol, mondom fasza, majd észrevették a Samut. Ekkor kezdtem kissé ideges lenni. Egyből odamentek hozzá, és kötekedőre vették a figurát. Szegénykét támadták, forogtak-morogtak, próbálta védeni magát, oda-oda kapott. Közben én rugdostam volna el őket, meg üvöltöttem, fütyültem (tudok ilyen hangos fiúsat), majd a póráz fémkapcsos végével próbáltam rájuk húzni minél nagyobbat. Egy kisebb csetepaté után elindultak a tó körül otthagyva minket. Samuka boldogan körbeugrált, én is megkönnyebbültem, bár eléggé ideges voltam. Lehajoltam hozzá, és mondtam neki, hogy ha ilyen van, akkor ne szarakodjon, hanem futás.

   Ekkor látom, hogy a két rohadék elindult vissza felénk. Annyira nem tojtam be, gondoltam, ha egyszer sikerült elkergetni őket, csak sikerülhet megint. Utól is értek, és megint rámásztak a Samura, aki bemenekült a nád közé és azon túl a vízbe - Susu utálja a vizet, magától eddig semmi pénzért nem ment volna bele -, a dögök utána úgy, hogy nem láttam semmit a nádtól, csak csobogást hallottam, de nyafogás nem volt. Egyszer csak előjött Samu csupa vizesen, erre kijöttek utána, és elkezdték kergetni szegényt. A sárga pittbull hamar megunta, visszajött hozzám és engem kísérve jött a másik kettő utá: szaladtam, mint az ökör, dehát a kontrollálatlan futás nem igazán megy, így hamar kifulladtam, kutyákat utólérni meg gyalog lehetetlen. Kiskölykök mutogatták, hogy merre futott űző és üldözött, én meg utánuk kocogtam, sikerült lerázni a sárgát, de a másik kettőt nem láttam sehol. Tettem egy kört, és visszamentem a tóhoz, mert azt mondta egy kiscsávó, hogy arra futottak, de csak a fekete-fehér volt ott, és kedélyesen keresgélte velem a kutyám, én meg nem tudtam, hogy hol lehet, mivel nem volt nálam a telóm, nem tudtam nagyanyámat sem felhívni, hogy haza ment-e a muci.

   Körbe mentem a tavon, a dögök lepattantak, és mivel nem láttam sehol az én kis vörösemet, hazajöttem, hogy felhívjam mamit. Elmondtam neki, mi van, és elindultam, hogy akkor keresem tovább. Mire leértem a lépcsőházból hívott nagyanyám, hogy a kutya ott várta a kapuban és jól van.

   Sérülés nem esett rajta, csak vizes volt. Az egyetlen harci seb is rajtam keletkezett, mert a nagy pórázlengetés közben saját magamat is járomcsonton vágtam. Nem nagyon látszik, lejegeltem. Ami furcsa volt, hogy csak nagyon halványan jutott eszembe, hogy mi van ha engem támadnak meg, és egyáltalán nem féltem. Így bebizonyosodott, hogy mennyire nem félek a kutyáktól, ami tök jó.

Még szerencse, hogy nem a Cincivel voltam lent.