Szárnyak a porban

Sue kilépett az erkélyre azon az őszi reggelen, és nézte a felhők alól elő bújó napsugarakat, a kastély felső zöld szobájából hintaszék recsegése hallatszott. Sue behunyta a szemét, és a falevelek sercegése a tenger morajlására emlékeztette, apja arcát látta maga előtt, ahogy fut felé egy színes labdával, ő pedig vidáman trappol és egybeolvadnak miközben az egész táj nevet, még a sirályok is szemetet zabálnak, de közben nevetnek. Az volt az utolsó nyár, amikor még együtt voltak ő meg az apu, a kelet indiai társaság vörös hajója el vitte őt át a zord tengeren egy idegen világba, ahol csak homok van és szárazság és furcsa lények, azóta sem látta. Jött pár levél, néhány érdekes faragott medál és egy-két szó arról hogy, milyen is odakinn, és hogy mennyire rossz Sue nélkül és hamarosan találkozunk, de múltak az évek a levelek elmaradtak.

Rossz hírek jöttek, és Sue anyja egyre fáradtabban kezelte a birtokot, valami mély szomorúság tükröződött a tekintetében, csak az egzotikus madaraival törődött, amiket apu küldött, akik olyan megviseltnek tűntek megérkezésükkor a hosszú hajóúttól.

Nagyon jól emlékszem az elsőre egy gyönyörű vörös szárnyakkal pompázó Tauraco Ruspolii-ra, vagyis Turákra, amikor megláttam, apám szemét kerestem a tekintetében, és vártam, hogy megszólaljon vártam, hogy apu hangján mondjon valamit, arra gondoltam biztosan megtanította a nevemre vagy azt, hogy hiányoztok itt a senki földjén, csupán egy szóra vagy kettőre pl: szia Sue! De semmi, a madár szemei is csak olyan szürkék voltak mint, a kősírok sivár halmai a kápolna mellett.

Napok óta csak arra gondolok, hogy mi lehet az apámmal, miért nem ír, mi történhetett. Aanyám szerint rengeteg dolga van meg, az angol búr háború miatt is akadozik a posta szolgáltatás, és biztosan írt csak nem ért ide. Én nem hiszem el de mindegy.

Ma egy törpe, ilyen kis növésű cigány cirkusz jött a faluba, anyám ki tudja miért megengedte nekik, hogy a pajtában háljanak, és egyik este még vendégül is látta őket a cselédkonyhán, és engem is lerángatott, hogy egyek velük. Úgy félek a törpéktől, és büdösek is voltak, de anyám jókat nevetgélt a furcsa beszédjükön, akkor nevetett legjobban mikor azt mondták neki, hogy técsnagyság, meg hogy aszongya a nassága, hogy falhatunk! Olyan alpárian beszéltek, s undorodtam tőlük, de a végén én is jókat nevettem, mert amikor az olcsó borunktól berúgtak, fejen állva produkálták magukat, meg két fa közé kifeszítettek egy kötelet és az egyikük egy nagy orrú cigány leány végig sétált a kötélen egy szemernyi félelem nélkül. Az egyik magasabb cigány engem is felhúzott a fára, hogy próbáljam ki a kötélen való sétálást, de sikítottam és remegett a lábam követeltem, hogy engedjenek le! Nevettek ezen, és vidáman kurjongattak tüzet gyújtottak minket pedig nem hagytak elmenni lefeküdni, leültünk a tűz mellé és meséltek csodákról, cigány hitvilágról, mi hallgattunk anyámmal és sóhajtoztunk mikor rá kérdeztek, hogy miért vagyunk annyira bánatosak, anyám a sok whisky miatt amit megivott, elmesélt mindent:a  hajót, a sivatagot, a megszűnő leveleket és a magányt, ami úgy szorított össze mindkettőnket, mint a szőlőprés, csöppnyi levegőt sem hagyva nekünk. Ők együttérzően bólogattak, aztán nyugovóra tértünk.

Másnap reggel verték az ablakrácsokat a cigányok, álltak az ajtóban azt mondták köszönik a vendéglátást, de menniük kell, nagyon hálásak nekünk, ezért fogadjunk el tőlük egy kis ajándékot, és erre átnyújtottak egy vászonzsákot, amibe egy üvegben valami folyadék volt és egy piros meg egy kék toll. Azt mondták szeretnék, ha miután elmennek, kinyitnánk az üveget, és a benne lévő folyadékot magunkra kennénk, a tollat meg a bőrünk alá kellene bevágni egy késsel enyém a kék, a piros pedig az anyámé. Mi furcsán és viszolyogva vettük át tőlük a zsákot kényszeredetten megköszöntük, ők azt mondták látják a kételyt a szemünkben, de higgyük el, hogy ezen szerek segítségével újra találkozhatunk apánkkal. Rájuk csaptuk a kastély ajtaját, anyám a nap hátralévő részében csak ivott és sírt, és kérdezett folyamatosan. Azt kérdezte miért kell ezeknek a cigányoknak viccelődni rajtunk, nem ezt érdemeljük azután, hogy szállást és kosztot is adtunk nekik. Bánatomban én is ittam, anyámmal együtt keseregtünk azon, hogy talán már soha sem láthatjuk őt.

Aztán egyszer csak megkérdeztem anyámat-anyu tudom, hogy hülyeség de nem próbáljuk ki azt a löttyöt, legfeljebb lemossuk magunkról mi bajunk lehet? Anyám morgott a gondolatra, hogy valami idegen anyagot kenjen magára, de miután még megittunk pár pohár bort csak a vicc kedvéért magunkra kentük, én a tollat is magamba szúrtam egy pici seben keresztül anyám azt már nem vállalta. Egészen kellemes illata volt a folyadéknak, így magunon hagytuk éjszakára, és elmentünk aludni.

Reggel a párnám helyett, egy puha toll-szerű valamin ébredtem, riadtan vettem észre hogy a tollas valami a karom. Úgy néz ki, mint egy szárny. És hát a bal karom helyett is szárnyaim nőttek. Ijedten rohantam le anyámhoz hogy nézze meg mi történt, ö nem akarta elhinn, de én erőltettem, hogy ő is csinálja meg, szúrja a cigányoktól kapott tollat a bőr alá, és amikor ezt megtette, abban a pillanatban neki is szárnyai nőttek gyönyörű vörös szárnyak. Én elkezdtem csapkodni a szobában és csodák csodája felszálltam egészen a rozettás mennyezetig, anyám furcsa madár hangon nevetett, és ő is csapkodott, utolért együtt keringtünk a szobában, én gondoltam egy bátrat, kitártam az üvegablakokat, és dobogó szívvel ugrottam le a párkányról. Fantasztikus volt az érzés, a repülés, mámorító volt. Anyám utánam ugrott, és úgy nevetett hogy még a szomszéd faluban is hallották. Elhatároztuk, hogy titokban gyakorlunk pár napot, aztán elindulunk apuhoz, a tenger felett fogunk szállni arra, amerre azok a nagy hajók járnak, és én újra fogok találkozni apámmal.

Egy szép szélcsendes napon el is indultunk nagyon boldogan szálltunk, mígnem a tenger felé értünk, és anyám egyre magasabbra és magasabbra szállt, és kiabáltam rá, hogy ne menjen magasra, erre ő, csak azért is magasabbra és magasabbra csapdosott a szárnyaival, aztán légörvénybe került, ami belevágta a tengerbe csak a piros tollakat láttam a víz felszínén, anyám holteste már nem került elő. Leszálltam egy közeli sziklára, és három nap három éjszaka ordítottam anyám nevét, néha köröztem a tenger felett de már a tollakat is elvitte a tenger valahová, így fájó szívvel, de elrepültem tovább Afrika felé. Fokváros mellé kellett mennem egy faluba, rengetegszer megnéztem már a térképen vágyakozva úgyhogy ha nem is tudtam de éreztem, hogy hova kell mennem. Gyönyörű sárga sivatag fogadott, és egyre jobban izgultam a találkozás reményében, és nagyon sajnáltam azt, hogy anyu már nem tudott eddig eljönni. A falu felett füst gomolygott. Én rémültem szálltam le, és mindenütt csak romok voltak , elhagyott házak néhány kószáló dögevő és semmi élet. Az egyik ház mögött sírhantokat találtam: kis karók, farost lemez táblácskákkal, az egyik táblán apám neve volt. Én remegve sírtam, és a tollaim elkezdtek hullani. A bőröm repedezett, és egy falka hiéna már körözgetett körülöttem. Nem törődtem velük inkább reménykedtem, hogy ezek a hiénák érzik magukat olyan erősnek, hogy rám rontsanak, így legalább minél hamarabb találkozhatok apámmal és anyámmal.