Itt voltunk tegnap:

   Biztos hallottatok már a láthatatlan kiállításról, ahol a látó emberek kaphatnak ízelítőtt abból, hogy milyen is az élet vaksötétben. Ezt olyan hétköznapi helyzetekben, környezetekben tapasztalhatjuk meg, mint egy erdei ösvény vadászházzal, egy konyha-szobarészlet, szoborpark és utcarészlet.

   Eleinte elég kétségbeejtő és nyomasztó az a végtelen sötétség, amibe kerülünk, de idővel jó móka kerekedik belőle, ha elvonatkoztatunk attól, hogy mi lenne, ha így kellene leélni az életünket. Ebben segítségünkre volt a vezetőnk, István, aki 8 éves kora óta nem lát (majdnem azt írtam, hogy világtalan, de szó szerint nézve ez a kifejezés nem állja meg a helyét), viszont egy végtelenül erős, jókedélyű, életvidám alak, aki mellett megint csak a saját nyomorultságomat kellett látnom, hogy egészségesen, traumák nélküli gyerekkor után mennyire nem vagyok képes semmire, míg mások vakon teljesebb életet élnek. Na mindegy.

   Az egésszel az az egy bajom volt (ami persze nem az ő hibájuk, és ez így praktikus), hogy mivel csoportban (kb. 10 fő) lehet bemenni, mindig kísérővel, nem volt olyan szabad az ember mozgástere, ha nem másokat akart fogdosni a tárgyak helyett. Ha egyedül, vagy kettessével lennénk, elcsoszognék én ott a dolgok között, de így, hogy vállakat tapogat az ember, hamar lekonyul a felfedezési vágy. Én inkább akkor kezdtem el matatni, amikor mindenki leülepedett egy helyre, mert minden helyszínen beszélgetés és folyt a vezetővel. Kérdezgetni lehetett a magánéletétől az oktatáson keresztül bármiről. István pedig nagyon szórakoztatóan, viccesen, piszkálódva válaszolgatott, sokat nevettünk.

   Hétfőn érdemes menni, mert akkor a legolcsóbb, de előre be kell jelentkezni, mert eléggé telített a lista. Lehet még vakvacsorázni is csütörtökönként, ami egy élőzenés bulival körített program, de erre nem invesztáltunk be, akármilyen evésmániás is vagyok.

   Fényképezőt nem vittem, így sajnos csak a logójukat mutathatom. ;)