Természetesen ezt elqrtam: ennek 24-én kellet volna megjelennie az időzítés szerint, de vázlatkban hagytam. Nem is én lennék! :)

Szóval így utólag is...

Körülbelül 2 hete szerelmesedtem bele egy csodálatos növénybe az egyik ismerősöm képeinek hatásásra egy közösségi portálon. Rámtört a nekem-is-kell-mindenképpen-és-muszáj érzés, minek hatására iziben megrendeltem a neten a magjait, mert sok helyen olvastam, hogy magunknak csíráztatják a népek. Nem vagyok egy dr. Greenthumb, de próba szerencse.

A magok nagy nehezen meg is jöttek, csak most az a dillemma, hogy mikor ültessem el őket. Nagyon türelmetlen vagyok, de a körülmények nem a legmegfelelőbbek a csíráztatáshoz: legalább 20 fok kell neki, a mi lakásunkban inkább 19 fok van. Mondjuk, ha az ablakba rakom, a radiátor fölé, lehet, hogy elég lenne neki. De hát nem fűtünk folyamatosan. Meg a növény maga a tűző napfényt kedveli, és vajon a téli gyenge fénymennyiség elegendő-e neki? Majd körülnézek fórumokon, hogy mit tegyek. Lehet, megfelezem, és 5 magot most, 5 magot pedig tavasszal vetek el. Itt merül fel egy újabb kérdés: meddig tartható el a mag? Hjajj de nehéz az élet!

A magok szűk 1 cm hosszú kis fisz-faszok:

A növény szabadon pedig így nézki:

Szerintem eszméletlenül szép!

Ja, és sivatagi rózsa az ő becsületes magyar neve.

Ez a kő még a tavalyi kőfestési sorozat utózöngéje. Anyósomnak adtam egy kb. 6-7 cm széles kövecskét havas tájjal. Erre kaptam egy nagy, kb. 20 cm (függőleges átló), nem tudom hány kilós szépséget, hogy erre fessek neki valamit, mert a kicsin alig látja Tomikát. Mostanra sikerült rámázolni valamit, egész jó lett:

Múlt pénteken Wahorn András kiállítás-megnyitóján voltam a mezőkövesdi Rózsa panzióban, ahol elkészült életem első fotója egy híres emberrel :):

   Nagyon nagy élmény volt őt "megismerni". Eddig is nagyon szimpatikus volt, de így élőben lehetett csak igazán szembesülni közvetlenségével, nyitottságával, bölcsességével. A falra visszafogottab képek kerültek, a "kialófasz" volt tán az egyetlen nyomdafestéket nem tűrő dolog, amit a hely tulajdonosa, Ágika, kuncogva súgott a fülembe az előkészületetek alatt: Olvastad mi van arra a képre írva? Kimegyek má megnézem kialófasz motoszkál odakint, vagy valami ilyesmi. - ezzel mintegy választ adva arra a kérdésemre, hogy hogy fogadta a nem mindennapi, olykor trágár alkotásokat ez a nagyon kedves, középkorú hölgy.

    A fotón mögöttünk látható Mónika puszit ad a felhőnek, a nyuszi meg a puszinak című az egyik kedvencem a kedves kis szójáték, és a szerintem irtózatosan jól eltalált, sem nem pink sem nem narancssárga színe miatt is.

   A megnyitó egy interjú-szerű beszélgetésből állt, amit a szervező barátom csinált a művészúrral. Sok mindent megtudhattunk életéről, világnézetéről..., de ezeket szóban elmondom, ha valakit érdekel, mert nem tartom az én tisztemnek ezek leírását. Mindenesetre csak pozitívan tudok nyilatkozni róla. De elég ennyi az ajnározásból, úgy is a kép a lényeg. :)

Ma reggel újra a "szülőfalumba" jöttünk, mert holnap kiállítás megnyitóra megyek. Gondoltam, kiviszem végre a drága kutyánkat sétálni, már igen régen volt kint, mert nem volt rá időm, amikor itthon voltam. A kutyu Samu, és nagymamámnál lakik:

   Egerből hoztam anno a menhelyről, és nagyon szeretem, nagyon jó kis kutya. Na szóval, a történet a következő:

   Elindultam drágámmal a tópartra, útközben konstatáltam, hogy otthon hagytam a telefonomat, amit mindig viszek, hogy nézzem az időt, hogy meglegyen kb. fél óra (két kör) a tó körül. Mondom mindegy, két kör az két kör. Kiértünk, elengedtem, mentünk a szokásos útvonalon. Még csak épp hogy a templom mögé értünk, amikor a semmiből rohanva megjelent két pittbul: egy kisebb, zsemleszínű kan sebhelyes fejjel és egy nagyobbb fekete-fehér kan. Először továbbrohantak, azt hittem, megúsztuk. Nézem, gazda sehol, mondom fasza, majd észrevették a Samut. Ekkor kezdtem kissé ideges lenni. Egyből odamentek hozzá, és kötekedőre vették a figurát. Szegénykét támadták, forogtak-morogtak, próbálta védeni magát, oda-oda kapott. Közben én rugdostam volna el őket, meg üvöltöttem, fütyültem (tudok ilyen hangos fiúsat), majd a póráz fémkapcsos végével próbáltam rájuk húzni minél nagyobbat. Egy kisebb csetepaté után elindultak a tó körül otthagyva minket. Samuka boldogan körbeugrált, én is megkönnyebbültem, bár eléggé ideges voltam. Lehajoltam hozzá, és mondtam neki, hogy ha ilyen van, akkor ne szarakodjon, hanem futás.

   Ekkor látom, hogy a két rohadék elindult vissza felénk. Annyira nem tojtam be, gondoltam, ha egyszer sikerült elkergetni őket, csak sikerülhet megint. Utól is értek, és megint rámásztak a Samura, aki bemenekült a nád közé és azon túl a vízbe - Susu utálja a vizet, magától eddig semmi pénzért nem ment volna bele -, a dögök utána úgy, hogy nem láttam semmit a nádtól, csak csobogást hallottam, de nyafogás nem volt. Egyszer csak előjött Samu csupa vizesen, erre kijöttek utána, és elkezdték kergetni szegényt. A sárga pittbull hamar megunta, visszajött hozzám és engem kísérve jött a másik kettő utá: szaladtam, mint az ökör, dehát a kontrollálatlan futás nem igazán megy, így hamar kifulladtam, kutyákat utólérni meg gyalog lehetetlen. Kiskölykök mutogatták, hogy merre futott űző és üldözött, én meg utánuk kocogtam, sikerült lerázni a sárgát, de a másik kettőt nem láttam sehol. Tettem egy kört, és visszamentem a tóhoz, mert azt mondta egy kiscsávó, hogy arra futottak, de csak a fekete-fehér volt ott, és kedélyesen keresgélte velem a kutyám, én meg nem tudtam, hogy hol lehet, mivel nem volt nálam a telóm, nem tudtam nagyanyámat sem felhívni, hogy haza ment-e a muci.

   Körbe mentem a tavon, a dögök lepattantak, és mivel nem láttam sehol az én kis vörösemet, hazajöttem, hogy felhívjam mamit. Elmondtam neki, mi van, és elindultam, hogy akkor keresem tovább. Mire leértem a lépcsőházból hívott nagyanyám, hogy a kutya ott várta a kapuban és jól van.

   Sérülés nem esett rajta, csak vizes volt. Az egyetlen harci seb is rajtam keletkezett, mert a nagy pórázlengetés közben saját magamat is járomcsonton vágtam. Nem nagyon látszik, lejegeltem. Ami furcsa volt, hogy csak nagyon halványan jutott eszembe, hogy mi van ha engem támadnak meg, és egyáltalán nem féltem. Így bebizonyosodott, hogy mennyire nem félek a kutyáktól, ami tök jó.

Még szerencse, hogy nem a Cincivel voltam lent.

Itt voltunk tegnap:

   Biztos hallottatok már a láthatatlan kiállításról, ahol a látó emberek kaphatnak ízelítőtt abból, hogy milyen is az élet vaksötétben. Ezt olyan hétköznapi helyzetekben, környezetekben tapasztalhatjuk meg, mint egy erdei ösvény vadászházzal, egy konyha-szobarészlet, szoborpark és utcarészlet.

   Eleinte elég kétségbeejtő és nyomasztó az a végtelen sötétség, amibe kerülünk, de idővel jó móka kerekedik belőle, ha elvonatkoztatunk attól, hogy mi lenne, ha így kellene leélni az életünket. Ebben segítségünkre volt a vezetőnk, István, aki 8 éves kora óta nem lát (majdnem azt írtam, hogy világtalan, de szó szerint nézve ez a kifejezés nem állja meg a helyét), viszont egy végtelenül erős, jókedélyű, életvidám alak, aki mellett megint csak a saját nyomorultságomat kellett látnom, hogy egészségesen, traumák nélküli gyerekkor után mennyire nem vagyok képes semmire, míg mások vakon teljesebb életet élnek. Na mindegy.

   Az egésszel az az egy bajom volt (ami persze nem az ő hibájuk, és ez így praktikus), hogy mivel csoportban (kb. 10 fő) lehet bemenni, mindig kísérővel, nem volt olyan szabad az ember mozgástere, ha nem másokat akart fogdosni a tárgyak helyett. Ha egyedül, vagy kettessével lennénk, elcsoszognék én ott a dolgok között, de így, hogy vállakat tapogat az ember, hamar lekonyul a felfedezési vágy. Én inkább akkor kezdtem el matatni, amikor mindenki leülepedett egy helyre, mert minden helyszínen beszélgetés és folyt a vezetővel. Kérdezgetni lehetett a magánéletétől az oktatáson keresztül bármiről. István pedig nagyon szórakoztatóan, viccesen, piszkálódva válaszolgatott, sokat nevettünk.

   Hétfőn érdemes menni, mert akkor a legolcsóbb, de előre be kell jelentkezni, mert eléggé telített a lista. Lehet még vakvacsorázni is csütörtökönként, ami egy élőzenés bulival körített program, de erre nem invesztáltunk be, akármilyen evésmániás is vagyok.

   Fényképezőt nem vittem, így sajnos csak a logójukat mutathatom. ;)

De már itt is van:

Ez itt most a kívánságműsor helye: kisautó nickű kedves barátom kérésére felrakom a kutyáját, aki sajnos már az örök vadászmezőkön jelölgeti a fákat. Remélem, most már hajlanó lesz kommentelni. ;)

Kész az új festmény is, csak még nem szkenneltem be, és nem raktam össze.

Amúgy egy csudajó hétvégén vagyunk túl. Ráckeve a barátokkal. Nagy zabálás 2 napig, meg még kiscica is volt, aki kicsit enyhítette a cicahiányomat. Aztán tegnap megint squash, most izomlázam sincs.

mondtam!